A magyar vitorlázórepülés történetében előkelő hely jutott a Budapestet ölelő Hármashatár-hegynek. Elődeink felismerték az időjárási és domborzati viszonyok egymásra hatásait, és azok pozitív szerepét a vitorlázórepülés fejlődésében.

           Eleinte a Hegyen kialakuló sportrepülésben vezető szerep jutott a lejtő menti vitorlázásnak, hiszen itt volt érzékelhető először az emelőterek kialakulása folytán a repülések időtartamának megnövekedése. A Hármashatár-hegy pedig olyan domborzati viszonyokkal rendelkezik, hogy szinte bármely széliránynál van kihasználható emelőtere.

            Ennek megfelelően viharos sebességgel épültek a repüléshez szükséges objektumok a kezdetekkor természetesen fenn, a Hegy tetején.

            Ezeknek próbáltam utánajárni, sétálni, mászni, úttörni, és amit tapasztaltam….hát nem a legrózsásabb.

         Mindenesetre a tapasztalatom az, hogy a hagyományosnak tekinthető, betonnal kombinált termésköves technológia meglehetősen időt álló. Sikerült bejutnom a Petőfi Sándor Repülőiskola (leánykori nevén HMNRA) területére, és az ott készített képek bizonyítják, hogy a nyolcvan év távlatában is felismerhetőek a régi hangárok.

            Megint dödögésre ad okot, hogy ugyebár késdobálót, becsületsüllyesztőt, és új verziójában fittness-centert bárhol lehet építeni….de ezeket a hangárokat újjáépíteni már nem. Iszonyatos önrablásnak tartom az értékek pusztulását nézni, illetve a szándékos pusztítást. Mindkettőre találtam példát.

           A hegytetőn összesen 4 db startrampa-maradványt találtam, amelyeket a széliránynak megfelelően használtak, persze a faburkolatok nélkül. Azokat már réges-régen eltüzelték. E létesítmények az annak idején gumikötéllel végzett indítások elengedhetetlen kellékei voltak.

          És végre egy emléktábla, ami emlékezteti az arra járót arra, hogy ez a hely volt a magyar hegyvidéki vitorlázórepülés egyik bölcsője, ahol 1933-ban kezdődött el a rendszeres repülés. A táblát egy emlékoszlopon helyezték el. Számomra rejtély, hogy miért a legmagasabban álló II. VH.-s légvédelmi bunker közvetlen közelében….

          Ennek a korszaknak külön fogalmat jelentő útvonala volt a „Szuszogó”, amely a leszálló helyként szolgáló Vöröskő-vár illetve a környező sík terep és a Tetőn elhelyezkedő starthelyek közötti összeköttetést jelentette.

           Ami persze hétköznapi nyelvre lefordítva a gépek feltolását, vállon felcipelését, illetve szállítókocsin való felvonszolását jelentette. A Dodge-Wippon a jólét non plus ultráját jelentette, amikor felhúzta a gépeket (néha többet is egyszerre) de mindig embersebességgel.

           Sajnos, ez az út is csak önmaga árnyéka…gondoljuk meg, átlag fesztávnyi széles volt, mára visszahódította a természet, illetve vízmosássá vált.

          Én azért zsenge pilótajelöltként megmásztam, mikor idősebb és kajla társaim felküldtek a „csűrőpumpáért” a tetőre…..az olvasó elképzelheti azt a sátáni kacajt, ami a visszatérésemkor fogadott….de ez már egy későbbi időszakra eső történet….

            És jött a termikek és a csőrlések időszaka, ami tkp. a mai napig tart.

       Megjelentek a csörlő agregátorok, amelyek egy csapásra feleslegessé tették a gumiköteles starteljárást, és egyben megkönnyítették a repülőnövendékek életét. Nem kellett annyit cipekedni, és többet lehetett repülni. Fejlődésnek indult a „síkvidéki” repülés, és minden sík terepen hangárok létesültek.

            Így két különböző terep jött létre a HHH-tól Ény-ra, a hegyek karéjában, a „földnyelv” és az „alsó terep”, amelyek közrefogták, közrefogják a Vöröskő-várat.

            A repterek üzemeltetése külön klubok feladata és joga volt, de ezek a klubok testvéri együttműködésben, testvéri viszonyban álltak egymással.

       Az Újlaki hegy alatt épült egy hangár, amelynek üzemeltetését a Postás Repülőklub felügyelte egészen a földnyelven történő kiképzés megszüntéig,  Ennek a klubnak voltam tagja magam is.

          A hangár mai állapota siralmas. Ablakai befalazva, szerkezetei meglehetősen avítt állapotúak. De vidáman leng a tetején a szélzsák, amely a siklóernyősök számára jelent információt a szél sebességét és irányát illetően. Az oldalán a szerencsétlenül járt siklósok emléktábláival.  Ezt az ún. „felső hangárat” ma a siklóernyősök birtokolják, ők tekintik bázisuknak.

            A környék, azon túl, hogy apró kis turistaösvények jöttek létre, taposódtak ki a hegyek tövében, semmi változás nincs. A Vöröskő-vár oldalában most a siklóernyősök gyakorolnak, ott alakítottak ki maguknak leszállóhelyet.

            Innen lefelé visz az út az alsó terep irányába, itt volt és van a nagyobb élet.

           És a reptér Vadaskert felőli oldalán egy újabb emlékmű az itt repült és eltávozott pilóták emlékére. Az emlékmű talapzatán mindig van virág. Rajta kisebb-nagyobb táblákon a nevek. Egész történelem. Nem akarom itt részletezni, a fényképeken láthatóak a feliratok.

            Ez az egyszerű kereszt és környéke bizonyítja, hogy vannak nem felejtők és felejthetetlenek.

          A „lenti hangár”  és a volt lakókörletek látványa megannyi élményt idéz fel, régmúlt táborok, viharok, jó cimborák….na és a Hoffher-traktor….mind egy-egy villanás.

               Nagyon szeretnék még sok repülőgépet látni a Hármashatár-hegy felett.

                    Budapest, HHH, LHHH  2012, 04. 28